Sosem tudtam rendes címeket adni

Sosem felejtem el azt a beszélgetést

az árnyas tölgyek alatt, mikor megvallottam neked

hogy szeretlek, elédcitáltam minden igazságot

és hazugságot amit valaha is ismertem

amiben valaha hittem, nem beszéltél hallgattál

hát hallgatsz most is, ó a porhanyós tavaszi föld illata

olyan volt nekem mint egy pofon, hogy tavasz van

2004 csodálatos tavasza, lopott mondat, de bárcsak igaz lenne

Tavasz van gyönyörű tavasz, a madarak meg csak

csiripelnek nem is figyelnek ránk hogy ülünk itt az

árnyas tölgyek alatt, tölgyfa ez, nem értek a fákhoz se értek

nem értek a szerelemhez mégis mindenki engem kérdez

valami van a szememben, hogy értek hozzá

nem én tettem oda hogy tehettem volna mikor nem is

hiszek benned, hazugság vagy az én édes hazugságom

hazugok ezek az ostoba madarak is, milyen igaz hogy

idén nem borulunk át a télből a nyárba, nem ver át

minket az ostoba tavasz, nem fagynak már el a rügyek

régen kibomlottak és már a turisták is jönnek hozzánk

tört angollal kérdezik shopping shopping menjetek a fenébe

nem utálom én a külföldieket de ne kérdezzenek már

mér nem azt kérdezik hol van a boldogság

ezen a kicsiny földön hova ástuk el, csak shopping shopping

baszki ott a westend két lépésre tőled, ha hazugság kell és

átkos csillogás menj csak oda, szépséget úgysem találsz

az nem ott van, az valahol mélyen, a két pont között

feszülő egyenes mégis-törés-pontjában van elrejtve

azon a törésen estem én is pofára egyik nap mikor nagyon

kerestem a boldogságot ásó volt a kezemben azt hittem én is

hogy mélyre van temetve különben látnom kéne, mégse látom

soha talán magasban van a Holdra lógatták, s csak a tehén látja

mikor átugorja a Holdat nem is akar ugrani legelne inkább

de így szól a mese hát mindig átugorja hopp beleakad a Hold

mosolygós arcának állába a patája és pofára esik bőg fájdalmasan

már jönnek is az altatóval, ne szenvedjen, hisz a lovakat is lelövik ugye

mér lenne más ez a tehenke, mér lennék más én is golyót kapok a fejembe

vagy adrenalint a szívembe és vége lesz, de nem is akarom hogy vége

vége vége vége már, ne legyen soha vége, az az őrült keringő

máig emlékszem rá, emlékszem a szemedre a zene ütemére

vagy az nem te voltál, te voltál csak más volt az arcod

akkor sem szerettél, most sem szeretsz, pedig már más vagyok én is,

nem is látod hogy más vagyok, fájhatna akár de nem is érdekel annyira

csak a nevetésekre akarok emlékezni a mosolyokra

nem akarom elfeledni aki voltam, csak mondjuk eltenném egy cipősdobozba

jobb időkre hátha kellek még valaha valakinek mikor más ütemet ver

nem, nem a szívem hanem az a fránya dobverő, rajta a srác neve és a KIJÁRAT

menekülési útvonal a világvégéről hogy le ne essek mindig

tériszonyos voltam még a pókoktól is féltem, hát ember az ilyen

dehogy ember GOMBA, ó hogy szeretem én azt a könyvet

hogy szeretem a meséket, gyerek vagyok még talán bár fogynak

talpam alól a mérföldek, vagyis kilométerek mert nem vagyok amerikai

és fogynak belőlem az évek, vagy szaporodnak nem tudom

merről kell nézni, egy híján húsz, az utolsó tízesévem, csalódott

tizenéves kislány akarok maradni, örökre belefagyva az álmodozásba

de élni kell hogy a fene vinné, nem is ezt akartam írni hanem

valami csúnyábbat de visszafogtam magam, mert az úgy illik

már nem is tudom ki vagyok mi vagyok, üvegfestő, író, költő

vagy gyerek, barát vagy testvér, egyiknek sem szoktam vallani

magam az ember ne mondja ki az ilyesmit nem szeretem ha kimondják

attól nem lesz igaz, pedig az Archívumban is benne vagyok számít

ez valamit, mi számít igazán? Nem is tudom hova akartam kilyukadni

talán sehova lehet hogy az egésznek nincs is értelme, sőt

Jacopo azt mondaná nincs értelme semminek sincs, azthiszem

mondott valami ilyesmit de nem figyeltem úgy hogy meg is jegyezzem

mert valami fennköltre gondoltam épp vagy földhözragadtra

és igenis zseniális az Óda 2004, furcsa régen nem szerettem

az ilyen verseket azthiszem inkább az kellett hogy rímeljen szépen

de ne szóljon semmiről isten ments hogy valami olyasmit halljak

amit nem akarok, halálról vagy romlásról-pusztulásról

akart akkor még a fene olvasni, valami igen fennköltről és

lehetőleg értelmetlenről és érdektelenről szóljon az úgy valami

csodálatos lenne, hazudjatok nekem mert nem bírom el az igazságaitok

súlyát amik hazugsággá nehezülnek az én vállamon most is

pedig esküszöm szeretem ha beszéltek hozzám legalább

nem vagyok olyan egyedül mint itt bent szoktam lenni a csendben

és szeretem hallani a hangotokat a fejemben mikor olvasom a sorokat

lehet hogy fájdalmaitokból táplálkozom ez tart talán életben nem tudom

és már emlékszem a tölgyfák alatt ültünk erről akartam mesélni

hogy sosem volt igaz hazudtam az egészet sosem fogok veled

tölgyfák alatt ülni és sosem fogom vallani hogy szeretlek

mert gyenge vagyok nem bírnám el az igazságodat nincs is

hely már a vállamon neki, betelt, kiteszem a táblát hogy lélek kiadó

kicsit lestrapált de igaz álmodozó és volt aki azt mondta jó is valamire

százassé a lélek a Ferenciek terén, a paprika mellé teszik újságpapírban

és árulják de nem kell senkinek azthiszem túl sok benne az érzés

ma az üres lelkek mennek jól, építeni se kell bele semmit, két szoba hallos

összközműves lelkek, gyűlölet és irigység bekötve kérem

szeretetért külön kell fizetni, egyedülálló egysíkú és egyszerű embernek kiadó

az én lelkem pedig ott rohad meg az újságpapírban a Ferenciek terén

ha szerencsém van zsebre vágja valaki hogy jó lehet még valamire

én meg itt leszek üresen és rémítően egyszerűen talán boldogan is

az egyszerű dolgok talán egyszerű boldogsághoz is vezetnek

hogy ne legyen minden olyan rémisztően bonyolult mindig

meghalni is egyszerű lenne csak borzalmasan önző dolog és az

már ugye nem fér bele csak gyűlölet engedélyezett és irigység

még macskát sem tarthatok pedig akartam én macskát is és akartam

egy vállat amire a fejemet hajthatom a saját vállamra nem olyan

kényelmes hajtani, hogy a hajam a szemembe hulljon és úgy aludjak

átaludjam az egész évszázadot talán lesz száz év múlva instant szerelem

pont olyan amilyet mindig is akartam de az nem te leszel száz év múlva

nem is fogsz élni csak én emlékezem majd a válladra és a

tölgyek alatt a be nem vallott vallomásra és az édes

tavaszi föld szagára a hajadban csillanó napsugárra és arra

hogy ez már sosem lesz igazi, hazudni meg úgysem érdemes

az ember nyughatatlanul mégis mindig keres valamit amire

a fejét hajthatja, talán a sírod lesz majd egyszer amire a

fejemet hajtom és akkor a hideg kőnek már bevallhatom

szerettelek téged csak sosem mondtam hogy ne rontsak el

valamit amit már megszereztem ami már az enyém volt

csak kevés volt olyan fájdalmasan kevés, és mégis hazudtam

magamnak hogy ez talán elég lesz erre az átálmodott évszázadra

veled az árnyas tölgyek alatt azon az édesen hazug délután…

Dante

Tenyerén tartott az Isten
S én körbenéztem a felhők fölött
S szép volt a hajnal, a nap tüdökölt
S mellettem alig néhány lépésnyire
- miért oly messze, miért ennyire
távol állsz s a kezed elfordítva
kézfejed felém, jó lenne ordítva
sírva követelni a jussom, ami jár
Hisz csak most születik, kezdődik a nyár
Hisz még annyi napig, évig szerethetnél –
Boldogabb ki halandó lehetne ennél,
hisz fényes arcát fordítja felém az Úr
- mért nem csókolsz? Mért löksz el vadul?
Szerettelek, szeretlek, a poklot is megjártam
Jártam minden zugban, legmélyebb bugyrában
S a szenvedésnek számos arcát láttam –
Ez az a perc melyre oly régen vártam!
Előttem az Úr, s szívem végtelen hite

Felolvad a vágyamban…
Édes Beatrice…

/2007/

Ragaszkodás 

Azt hitted ennyi csak:
Egy szó, és elrendezve minden.
Hogy más leszek, másnak látlak.
S nem tudtad, egyetlen szóval
Kapcául dobtál a halálnak.

Értem, hogy miről beszélsz.
Minden szavad billogként ég szívembe.
Hogy ezt most nem lehet,
Ezt nem szabad, s ha menne,
Csak összezavarna, és te félsz.

Gubódban ülve meleg vesz körül.
S a szerelem heve csak nyomorba döntene.
Hogy jobb a biztos Most,
S az ingatag Talánt,
Elég egy perc hogy kukába dobd.

Mégse lehet, hogy ne szeresselek.
Minden hibád, s mind a tőröket,
Miket betűnként szúrtál szívembe.
Bolond vagyok, igen, meglehet.
Belefásulva a sötét emlékezetbe.

S élek én egy szóért,
Mosolygok, hogy te is mosolyogj.
Hazudok magamnak, neked, s a jóért
Mi hamvába holt, még ejtek könnyeket.

/2007/

Lángkeretes felhőkbe bukott a céda Nap,
Minden alkonyon hanyatt fekszik az éjnek.
Didergőn állok a viseltes balkonon, s a fények
Debrecen fölött maguk is alszanak.
Talpam alatt a beton hidege,
Kezemben cigaretta gyönge hője ég.
Sosem hittem hogy egyszerre boldog,
S halálvágy-szomorú a szerelem heve.
Sejteni csupán, az a boldogság,
Vágyni, félni, sírni minden éjjel.
Oly optimista az édes tudatlanság.
S elég egy szó, sikoltva tépje széjjel.


ezt itt fentebb Shine írta, ööö, pontosan [15:03]-kor. Vagymi.

A tavasz éneke

Rügy fakadt a fán,

Tán végre vége lesz a Télnek.

Az ablakpárkányon verebek ülnek,

Csak csacsognak, örökké beszélnek..

Az ég már nem olyan jégszínű, mint volt.

Tudom, eljön végre a Tavasz.

Én elmegyek, ha megjött.

Tudom, te itt maradsz…

Örök ez a körforgás.

Te virulsz, míg dühöng a Tél,

A Tavasz maga pedig én vagyok.

Mikor a természet éled, megyek világot látni,

De magamból egy részt mindig itt hagyok.

Mindig csak egy percre találkozhatunk,

Egy pillanat Tavasz s Tél között.

Átölelsz, s egy kicsit összebújhatunk,

Olvadnak a téli hűs rögök.

Utánam majd a testes, bágyadt Nyár jön,

S Ősz-apó fonja majd köré erős karjait.

Akkor lépsz te újra e körforgásba,

S a föld átalussza a jég napjait…

S míg én alszom, te óvod álmomat.

S várom, mikor jut majd újabb perc nekünk…

A földen ott alszik velem egy hóvirág.

Egyetlen, szeretett gyermekünk.

Csupán az álom...

Csak egy pillanatra fordítsd el arcod,
Sötét lesz, akár minden éjjel.
Szívszorongva várom a reggeli ködöt,
Te már itthagytál, ez nem a te harcod.

Rámzuhant a vergődő magány,
Beborít, akár a paplan azon az éjen.
Szerettél, elvettél belőlem,
S nekem nem marad, csak a talány.

Szemedben ott volt minden,
Egy egész élet reménye, s a boldogságé.
Azt mondtad, hitemért szeretsz,
S mert kérted, én örökké hittem.

De elfordult arcod, s most fázom.
Nem a test, a lélek hidege ráz, fojtogat.
Szorosan lehúnyt pilláim mögött
Nem talál meg más, csupán az álom.

/anno 2005/

Sosem volt remények

Falat karmoló szűkölő kétség,
Százszámra hulló néma áldozat: a könny.
Lelket elnyelő, morzsoló sötétség,
Apróvá tevő, lenéző közöny.
Csak a mosolyokat mentsd,
Vésd kőbe, fába, véreddel a ház falára,
Hogy mind meghalunk, egyszer mindahányan,
S egyszerre marad mindaz magára,
Mi érték volt, feloldódunk az árban.
Ne sírj hát, magányod ne tetézd.
Lámpás vagy valaki másnak kezében.
Mind haldoklók, ostobák, csak nézd
Hogyan marakszunk az utolsó kenyéren.
Egy sosemvolt reményen.

/anno 2005/

Nyár

Átfújt kabátokon a tavaszi szél,
Még hideg, még barátságtalan,
De már a nyárról mesél.
Dallama suttogó-szeszélyes, szinte hangtalan.
Illatába már a nyár súlyosabb,
Érett, forró illata vegyül.
Idén ki penget majd gitárhúrokat,
Ki lesz az, ki a csendnek ellenszegül?
Ez a nyár más lesz, érzem.
Csontjaimba vág a változás szele.
Menni kell. Hajt a vérem,
Mert elszalad a nyár, s mi repülünk vele.

/anno 2005/

Valaki sír

Valaki sír egy sosem járt sarokban,
Valaki meghal, bár nem is élt igazán.
Üresség cseng egy halk meghalok ban,
Fagyottan didereg élete tavaszán.

Rádtekint, s homályos két szeméből
A bámuló sötétség lelkedig hatol.
Halott volt mindig, s kívül mégis élő,
Vergődő szívverése benned zakatol.

Befogadtad. Kínoztad és szeretted.
S ő hálásan simult lábadhoz minden éjjel.
Megölted volna, de soha nem tehetted,
Belőled született, kínzó, holt tökéllyel.

Torzszülött volt. Szűkölő gyermeked.
Gyönyörű, de mint az éjszaka.
Ölj meg sikoltja. De tudod, hogy nem lehet.
Túlontúl gyűlölöd. S túlontúl szereted.

/anno 2005/

IHB margóra

FP-nek

Feketét hánytál azon az estén.

Feketét, akár az éjszaka.

Feletted álltunk, mint az oszlopok,

Egy furcsa este furcsa végszava.

Feküdtél, s torkodból a hangok,

Mint cserepek, úgy törtek elő.

Negyedhang, félszavak, egész szenvedés.

Forró testedből csak úgy áradt a hő.

Hajadat félresimítottam,

Takarót hoztam: hogy ne fázz.

De téged nem az ital tett tönkre.

Lelkedből fűtött a furcsa láz.

Csak feküdtél, égetett a láz és hánytál,

Mi feletted álltunk tanácstalan.

Nem tudtuk mihez kezdjünk veled,

S te ugyanazt motyogtad unos untalan.

Talán ha figyelünk szavadra,

Megtudjuk, mi az, mi belülről éget.

De csak a lázat láttuk, s a fekete lét…

Lehet, igazából nem értettünk téged..

Talán egyszer én is megtudom,

Mi az, mi a furcsa útra taszított.

Mit más kis szívfájdalommal él meg,

Benned miért gyűlöletet szított.

/2004 egy különösen mozgalmas éjszakája:) /

Hajnalban

Hajnalban indulok hozzád,
De ajtód nem enged, zárva van.
Késő már a bánat, késő a könny,
Az eső is felszárad hangtalan.

Hajnal volt, aludt még a város,
Aludt a fény az ablakok mögött.
Fáztam nagyon és rázott a magány,
Nem hullt csillag a háztetők fölött.

Néha még mindig látom arcodat,
Kirakatüvegben s vak ablakokban.
Pedig tudom, te már nem vagy itt,
Egyedül vagyok a kővadonban.

/anno 2004/

Barátaimnak

Valahol a messze és a közel között
Letört szárnyaimmal állok hangtalan.
Mérföldnyi hosszan húzódik a semmi,
S bennem a magány, akár a tenger, parttalan.

Várok rád, rátok, telnek a percek,
S a magányt nem enyhíti semmi.
Annyi mindent mondanék most nektek.
Meséljétek el hogyan kell feledni.

Elfeledni a bánatot, a kételyt,
S ha vele megy, a boldog éveket.
Csak ti maradjatok. Csak még egy percet.
Aztán kioltjuk a csillagfényeket.

És mégis hinnem kell bennük.
Ott fenn, a csillagokban.
Látnom kell szemedben, s tudnom,
Szívetek is e lüktetésre dobban.

Fogjátok a kezem, mert én most zuhanok.
Alattam a szakadék, a mélység végtelen.
Csupán egy kavics tart meg e világon,
Csak egy cérnaszálon függ az életem.

Tudom, itt vagytok ti is. Oly sötét van.
Az éjszakában nem hallom hangotok.
Csak érintsetek meg, öleljetek át,
Csak halljam szívetek ritmusát…

/anno 2004/

Odakinn sötét van
A téli éjszaka meglopta az eget.
Hol van most, ki gyújtja fényeit,
Hol van most, ki örökké szeret?
Valami sorvad, halódik s feszül
A lét s nem-lét határán hangtalan.
Valami bújik a sötét zugokban,
Szívében ég a vágy, mégis arctalan.
Lekoptatta arcáról a mosolyt a zord idő,
S ráfaragta saját jelét az élet.
Megbélyegezték, meggyalázták,
Mégis pislákol odabenn a lélek.
Kitörni készül, s a csábító szabadság
Vágyat ültet a sötétség ölébe.
Gyermeket nevel a felnőttből a kor,
Ki kerekedhet a fájdalom fölébe?
Csak sírjatok, s az ég figyel.
Meghatni nem tudja senki.
Nap mint nap kél s harcol,
S a fájdalomból tanul szeretni.

/anno 2005/

Te voltál

Voltál mesemondó,
Édes kis semmiségeket suttogó gyerek,
Voltál bőszen üvöltő harcos is.
Voltál te nekem minden,
S voltál apró semmiség,
Nevető s egyszerre síró játékbaba.
Te voltál az, ki elvágtad
Az engem fogvatartó szenvedést,
S így elvetted tőlem minden kincsemet.
Én voltál igazán, zsigereimben élő hangtalan,
Vacogó kis holdvilág,
Te voltál tavaszomban az utolsó hóvirág.

/anno 2004 tele vagy 2005 tavasza/

Golgota

Nekem örök golgota jutott,

A Koponyák hegye csupán délibáb.

Vállamat nyomja a dögnehéz kereszt,

Letenni nem lehet, cipelni nem bírom.

Lépek egyet, s kettőt tántorgok vissza.

Értem nem sírnak asszonyok.

Nem vagyok Megváltó.

Nem vagyok Isten Fia.

Fiú sem vagyok.

Csak keresztem van,

Szálkája meztelen vállamba tép.

Cipelem, de sosem érem el

A megkönnyebbülést.

Sosem érem el a Koponyák hegyét…

/anno 2004/

Beltaine

Mennyire más volt akkor a világ.

A nevetés, a dalok, az éjszaka.

Pattogott a tűz, mosolygott mindenki,

Édesebb volt számban Beltaine bora.

Elmúlt. Ez is elmúlt, megint egy év.

Változnak az idők, s az emberek.

Elmúlt ez a Beltaine is. Más volt.

Az időt visszaforgatni nem lehet.

Kerengtünk a réten, vérünk pezsgett,

Szédülten rogytunk a fűre, s nevettünk.

Sárga könyvecskéből olvastam a verset.

Akkor még egészen máshogy szerettünk.

Farakás helyett most kőfalra ültünk.

Az a fa talán azóta másokat melegít.

A kőfal… az áll még. A kő megmarad.

De ki őrzi meg a barátokat?

Új emberek, új célok, új életek, új év is.

Ehhez talán Beltaine-ből is új dukál.

De azt az elmúltat, az úgy szeretett régit…

Megsiratjuk azért. Mert tudjuk hogy szívünk

Többé ugyanolyat úgysem talál.

/anno 2004 Beltaine éjszakája/

Álom

Neked súgtam az éjszakába minden szavam,

Neked fújtam égre új csillagokat.

Neked kutattam fel újra önmagam,

Neked énekeltem sosemvolt dalokat…

De te valójában nem hallottál engem,

Az égre nézve nem láttad csillagaim.

Ott álltunk sokszor, szemtől szemben,

S üresen koppantak ajtódon dalaim.

Tán nem is létezel. Én képzellek téged.

Már nem is merem hinni, igaz lehet.

Valaki, aki hiszi a régenvolt meséket,

Valaki aki nekem rajzolja az eget,

Valaki, aki mint én, örökké szeret.

/anno 2004/

A Hópihe halála

Karomra szállt egy hópihe,

Fagyott, jégszínű tünemény.

Meghatottan suttogtam:

Milyen gyönyörű!

S forró leheletemtől

Elolvadt szegény..

/anno 2004/

Haldokló imája

Apró szöggel felszúrt bogárként

Vergődő holtak között fekszem.

Fémes íz, vérszag, szenvedés.

Fém a testben.

Rothadásszag, émelyítő zajok.

Elfutnék előlük, de már nem megy.

Meghalok.

Nem tudom mi vár rám.

A Halál után tán nincs is semmi.

Utánam kik itt maradnak árván,

Könnyű lesz e borzalmat feledni.

Patakcsobogás? csupán a vérem.

Nincs többé patak. Nincs hűs szél.

Már értem.

Értem hogy halni jöttünk,

Halni eszméért, hazáért, királyért.

Itt a mérhetetlen ég fölöttünk...

Mit nem adnék egy imáért...

De nincs ima.

Nincs már idő utolsó kenetre.

Leszállott az utolsó este.

Lelkem felvonják a vérző feszületre…

/anno 2004/

Vége

Térdre hulltam a porban.

Számba hamu s füst tolult.

Nem én vagyok az első a sorban

Ki az életből semmit sem tanult.

Nem vonok le végső tanulságot,

Csak várom a szenderítő halált,

Elhiszek én minden hazugságot.

Tudtam hogy eljő, s végül rámtalált.

Átölelt, s oly puha volt a karja..

Leple fekete, mint az égbolt vak sötétje,

Nem lóbált kaszát, s nem volt ördög arca.

Csak beleálmodott az örök sötétségbe.

/anno 2004/